Prológus              
                 Ronnie            

A hálószoba ablakában bámészkodó Ronnie azon tűnődött, vajon megérkezett-e már Harris lelkész a templomba. Úgy gondolta, a férfi már ott lehet, s miközben a partot nyaldosó hullámokat nézte, azon tűnődött, vajon a lelkész rácsodálkozik-e még néha a fölötte magasodó, festett üvegablakon átszűrődő fény játékára. Talán már nem - végül is az ablak már több mint egy hónapja díszítette a templomot, a férfi pedig valószínűleg túl elfoglalt ahhoz, hogy még mindig ezzel törődjön. Ronnie mégis reménykedett abban, hogy valaki, aki eddig még nem járt a templomban, ma betéved oda, s átéli azt a csodát, amelynek ő is részese volt,amikor először látta meg a fényözönt azon a hideg, novemberi napon. Remélte, hogy a látogató elidőzik egy kicsit a színes üvegdarabokat nézve, s miközben megcsodálja a szépségét, elgondolnkozik azon, hogy vajon mi is lehet az ablak története.
 Ronnie már egy órája ébren volt, de még nem állt készen arra, hogy nekivágjon az új napnak. Az ünnep valahogy más volt ebben az évben. Előző nap lesétált a partra az öccsével, Jonah-val. Itt is, ott is karácsonyfákba botlottak a stégek mellett. Az évnek ebben a szakaszában igazán gyönyörű volt a part, de Jonah észre sem vette a hullámokat és a sirályokat, amelyeket pedig pár hónappal korábban még megigézve nézett. Inkább a műhelyhez akart menni - jóllehet alig pár percet töltött bent, s ez idő alatt sem szólt egy szót sem.
 A lány mellett levő éjjeliszekrényen jó néhány bekeretezett fénykép állt - a kis tengerparti házban találta őket pár más dologgal együtt aznap reggel. Elmélyülten nézegette a képeket, amikor kopogtatást hallott. Az anyja kukucskált be az ajtón.
 - Akarsz reggelizni? Találtam egy kis kukoricapelyhet a konyhában.
 - Nem vagyok éhes, anya.
 - Enned kell valamit, édesem.
 Ronnie továbbra is a fényképkupacra meredt, valójában azonban nem látta a képeket.
 - Tévedtem, anya. Nem tudom, mihez kezdjek.
 - Úgy érted, apáddal?
 - Úgy értem, mindennel.
 - Miről beszélsz? 
 Minthogy Ronnie nem válaszólt, a nő átvágott a szobán, és leült a lánya mellé. 
 - Néha segít, ha az ember beszél róla. Olyan szótlan voltál az elmúlt pár napban. 
 Ronnie-t ebben a pillanatban megrohanták az emlékek; a tűz, a templom újjáépítése, a színes üvegablak, s a dal, amelyet végül befejezett. Eszébe jutott Blaze és Scott és Marcus. Eszébe jutott Will. A tizennyolc éves lány szeme előtt leperegtek a nyár eseményei. A nyáré, amikor elárulták; a nyáré, amikor letartóztatták; s a nyáré, amikor szerelmes lett. Nemrég élte át ezeket a dolgokat, és mégis, úgy érezte, az események hatására teljesen más ember lett. 
 - Hol van Jonah? 
 - Nincs itthon. Elment Briannel a cipőboltba. Olyan, mint egy kölyökkutya: a lába gyorsabban nő, mint a többi testrésze. 
 Ronnie elmosolyodott, de a mosoly olyan gyorsan hervadt le az arcáról, amilyen gyorsan jött. Az ezután beállt csöndben arra lett figyelmes, hogy az anyja összefogja hosszú haját, és laza copfba köti a tarkóján. Kislánykora óta ez volt az anyja szokása. Különös módon a lány még mindig megnyugtatónak találta ezt a rituálét - igaz, ezt sosem ismerte volna be. 
 - Tudod mit? - folytatta az anyja, miközben odalépett a ruhásszekrényhez, és letette a bőröndöt az ágyra. - Mi lenne, ha pakolás közben mesélnél? 
 - Nem tudom hol kezdjem. 
 - Mit szólnál az elejéhez? Mintha Jonah valami teknősöket említett volna... 
 Ronnie keresztbe fonta a karját. Tisztában volt vele, hogy a történet nem a teknősökkel kezdődik.
 - Nem itt indult a dolog - válaszolta. - Habár én akkor még nem voltam ott, azt hiszem, valójában a tűzzel kezdődött az egész. 
 - Miféle tűzzel? 
 Ronnie odanyúlt az éjjeliszekrényen álló fényképkupachoz és két bekeretezett fotó közül óvatosan kivett egy szakadt újságcikket. Odanyújtotta a megsárgult újságpapírt az anyjának. 
 - Ezzel a tűzzel - mondta. - Ami a templomban ütött ki. 

       Illegális pirotechnikai eszköz okozta
               a templomtüzet
          Megsérült egy lelkész 

 Wrightsville Beach, Észak-Karolnia -Tűz pusztított a történelmi szempontból is jelentős Első Baptista templomban szilveszterkor. A nyomozók illegális pirotechnikai eszközök használatára gyanakszanak.
 A tűzoltók egy névtelen telefonhívásra, nem sokkal éjfél után vonultak ki a tengerparton álló templomhoz. Érkezésükkor az épület lángokban állt, a hátsó ajtón füst ömlött ki, nyilatkozta Tim Ryan, a Wrightsville Beadh-i tűzoltóság parancsnoka. A tűz gócpontjában petárda- és tűzijáték-maradványokat találtak.
 A tűz keletkezésekor a temlomban tartókodó Charlie Harris lelkész másodfokú égési sérüléseket szenvedett a karján és a kezén. A férfit a New Hanover Megyei Kórházba szállították, ahol jelenleg is az intenzív osztályon ápolják. New Hanover megyében két hónapon belül ez volt a második templomtűz. Novemberben a wilmingtoni Jó Reménység templom égett le teljesen. 
 - A vizsgálat még tart, de a nyomozókban felmerült a gyújtogatás gyanúja - tette hozzá Ryan.
 Szemtanúk szerint alig húsz perccel a tűz keletkezése előtt tűzijátékokat lőttek ki a tengerpart templom mögötti szakaszán, talán az újévet köszöntötték így. 
 - Észak-Karolinában tilos a tűzijáték használata, a jelenlegi szárazság idején pedig különösen veszélyes - figyelmeztet Ryan parancsnok. - A rendelet létjogosultságát ez a tűz is igazolja. Egy férfi kórházba került, a templom pedig teljesen használhatatlanná vált. 


 Amikor Ronnie anyja befejezte az olvasást, ránézett a lányára. Ronnie egy darabig még habozott, aztán vett egy mély levegőt, és belekezdett a történetbe, amely még mindig teljesen érthetetlen volt számára, bár utólag úgy vélte, tanult az esetből. 


                         1
  
                    Ronnie
             Hat hónappal korábban

 Ronnie kelletlen arccal ült az anyósülésen, s azon gondolkozott, vajon mi a csudáért utálják annyira a szülei.
 Csakis ez lehetett ugyanis a magyarázata annak, hogy most ott ült az autóban, útban az apja felé, hogy meglátogssa abban az istenverte, déli koszfészekben, ahelyett, hogy a barátaival ütné agyon az időt otthon, Manhattanben. Egy frászt. Nem csak meglátogatja az apját. Egy látogatás egy vagy két hétvégére, legfeljebb egy hétre szól. Úgy gondolta egy látogatásba nem halna bele. De augusztus végéig ott maradni? Egy egész nyarat ott tölteni? Ez már büntetésszámba ment, így aztán a kilencórás autóút nagy részében úgy érezte magát, mint egy rab, akit épp akkor szállítanak egy vidéki börtönbe. Nem tudta elhinni, hogy az anyja tényleg ezt teszi vele. 
 Ronnie annyira elmerült az önsajnálatában, hogy eltelt egy kis idő, mire eljutott a füléig Mozart 16. C-dúr szonátája. Ez volt az egyik darab, amelyet négy éve a Carnegie Hallban játszott. Tudta, hogy az anyja akkor tette be a zenét, amikor ő még aludt. Borzalmas. Kinyújtotta a kezét, és kikapcsolta a lejátszót. 
 - Ezt most miért csináltad? - kérdezte az anyja rosszallóan. - Szeretem hallgatni, ahogy játszol.
 - Én viszont nem.
 - Mit szólnál, ha halkabban hallgatnám? 
 - Csak kapcsoljuk ki, anya. Nincs most ehhez hangulatom. 
 Ronnie kibámult az ablakon. Teljesen biztos volt benne, hogy anyja szorosan összepréseli a száját - az utóbbi napokban ez szokásává vált. Mintha mágnes vonzaná egymáshoz az ajkait. 
 - Azt hiszem, egy pelikánt láttam, amikor átjöttünk a Wrightsville Beach-i hídon - a lány anyjának hangjában erőltetett könnyedség bujkált. 
 - Nahát, ez csúcs! Lehet, hogy szólnod kéne a Krokodilvadásznak. 
 - A Krokodilvadász meghalt - szólt közbe Jonah a hátsó ülésről. Hangja összekeveredett a Game Boyon futó játék zajával. - Nem emlékszel? - folytatta. - Szomorú eset volt. 
 - Már hogyne emlékeznék! 
 - Nekem nem úgy tűnt az előbb. 
 - Nos, márpedig emlékszem. 
 - Akkor nem kellett volna azt mondanod, amit mondtál. 
 Ronnie nem vette a fáradságot, hogy harmadszor is visszavágjon az öccsének. Jonah-nak szükesége volt rá, hogy mindig övé legyen az utolsó szó, s ezzel az őrületbe tudta kerfetni a nővérét. 
 - Tudtál aludni egyáltalán? - kérdezte az anyja. 
 - Egészen addig, míg bele nem mentél abba a kátyúba. Egyébként kösz. Majd' kiütöttem a fejemmel az ablakot. 
 Az anyja le sem vette a szemét az útról. 
 - Látom, jobb kedvre derített ez a kis szundítás. Örülök neki. 
 Ronni lufit fújt a rágójából, majd kipukkantotta. Az anyja utálta az elpukkanó rágó hangját - ez volt a legfőbb oka annak, hogy a lány szinte egyfolytában ezzel foglalatoskodott, miközben az I-95-ösön hajtottak. Az államokat összekötő út - szerény véleménye szerint - a valaha megépített legunalmasabb útszakasz volt. Kivéve persze, ha valaki teljesen odavolt a zsíros gyorséttermi kajáért, a motelek gusztustalan fürdőszobáiért és a millió-billió fenyőfáért - máskülönben az út, a maga hipnotikus, mogorva egyhangúságával könnyen álomba ringatta az embert.
 Ronnie elmondta ezzel kapcsolatban a véleményét az anyjának Delaware-ben, Marylandben és Virginiában, de az anyja egyik alkalommal sem reagált a szavaira. Eltekintve attól, hogy megpróbálta kellemessé tenni a közös utat-minthogy most egy ideig nem fogják egymást látni-, Ronnie anyja nem volt az az autóban beszélgetős típus. Nem vezetett túl magabiztosan, de ebben nem volt semmi meglepő, mivel általában metróval vagy taxival közlekedtek a városban, ha el kellett jutniuk valahová. A lakásban azonban... na ,az már más tészta volt. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül felhúzta magát egy-egy ügyön - a házfelügyelő az elmúlt pár hónapban kétszer is megkérte őket, hogy fogják vissza magukat. Anyja valószínűleg azt hitte, hogy minél hangosabban ordít Ronnie jegyei vagy Ronnie barátai miatt, illetve amiatt, hogy Ronnie folyamatosan fittyet hány a szobafogságra, és minél hangosabban ordít az incidens miatt - igen, főleg az incidens miatt -, annál valószínűbb, hogy Ronnie figyelembe veszi azt, amit mond. 
 Oké, nem ő volt a legrosszabb anya, Tényleg nem. És előfordult, hogy olyan jóindulattal viselkedett a gyerekei iránt, hogy Ronnie belátta, az anyja nagyon is jó anya. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy az anyja valami varázslat folytán időcsapdába került, amelyben a gyerekek sosem nőnek föl, és Ronnie már legalább százszor kívánta,hogy bárcsak májusban született volna augusztus helyett. Így csak augusztusban tölti majd be a tizennyolcat, s csak augusztustól jön el az az idő, amikortól az anyja nem kényszerítheti semmire. Jogilag már elég idős lesz, hogy saját döntéseket hozzon, a terveit felsorakoztató listán pedig nem szerepelt a mostani út. 
 Jelenleg azonban Ronnie-nak nem volt választása. Mert még csak tizenhét volt. Mert a naptár megtréfálta. Mert anya három hónappal később esett teherbe, mint kellett volna. S hogy mit jelentett mindez? Azt, hogy egy fikarcnyit sem számított, hogy Ronnie milyen elkeseredetten könyörgött , vitatkozott vagy ordítozott is a nyári tervek miatt. Ronnie és Jonah az apjukkal töltik a nyarat, és kész, és még csak hallani sem akar olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy ha, és, vagy de - jelentette ki az anyjuk. Ronni már megtanulta, hogy semmi értelme szavakba önteni a gondolatait.
 Ahogy leértek a hídról, a nyári forgalom lassan araszoló kocsisorrá nőtt. Oldalt, a házak között Ronnie megpillantotta az óceánt. Hurrá. Nem mintha érdekelte volna.
 - Miért csinálod ezt velünk megint? - nyögött fel a lány.
 - Ezt már megbeszéltük - válaszolt az anyja. - Egy kicsit az apátokkal is lennetek kell.Hiányoztok neki.
 - De miért kell ott lennünk egész nyáron? Nem lehetne, hogy csak egypár hetet maradjunk?
 - Ennél több időt kell együtt töltenetek. Már három éve nem láttátok egymást.
- Erről nem én tehetek. Ő volt az, aki elhagyott minket.
 - Igen, de te meg nem válaszoltál a telefonhívásaira. És akármikor jött el New Yorkba, hogy lásson téged és Jonah-t, te rá sem hederítettél, inkább a barátaiddal lógtál. 
 Ronnie újra kipukkasztotta a rágóját. A szeme sarkából látta, hogy az anyja arca megrándul.
 - Nem akarom látni apát. És beszélni sem akarok vele - közölte.
 - Csak próbáld meg a legjobbat kihozni ebből a dologból, rendben? Apád jó ember. És szeret benneteket.
 - Akkor ezért hagyott minket faképnél?
 Ronnie anyja válasz helyett belenézett a visszapillantó tükörbe.
 - Te már nagyon várod ezt az egészet, ugye, Jonah?
 - Viccelsz? Szuper lesz! 
 - Örülök, hogy így állsz a dolgokhoz. Talán elmagyarázhatnád a nővérednek is.
 - Na, persze! - fújt egyet a fiú.
 - Én csak azt nem értem, hogy miért nem tölthetem a nyarat a barátaimmal - nyafogott Ronnie visszatérve az előző témához. Még nem adta fel. Bár tudta, hogy az esélyei a nullával egyenlőek, mégsem adta föl a reményt, hogy rábeszéli az anyját, forduljanak vissza.
 - Úgy érted, hogy inkább klubokban szeretnéd tölteni az éjszakákat? Nem vagyok hülye, Ronnie, tudom, hogy mi folyik azokon a helyeken.
 - Nem csinálok semmi rosszat, anya.
 - És mi van a jegyeiddel? És a szobafogsággal? És a...
 - Nem válthatnánk témát? - vágott közbe Ronnie.-Beszéljünk inkább arról, miért fontos ennyire, hogy együtt legyek az apámmal!
 Az anyja válaszra sem méltatta. És Ronnie tudta,megint tudta, hogy az anyjának minden oka megvan rá, hogy ezt tegye. Hiszen már vagy milliószor megválaszolta ezt a kérdést, még ha Ronnie nem is akarta elfogadni a választ. 
 A forgalom végül újra mozgásba lendült, és haladtak egy háztömbnyit, mielőtt újra megállni kényszerültek. Ronnie anyja letekerte az ablakot, és végig nézett az előttük feltorlódó kocsisoron.
 - Csak tudnám, mi folyik ott elől - morogta az orra alatt.- Jól beragadtunk ide.
 - A tengerpart miatt van az egész - válaszolt az anyjának Jonah. - A parton mindig dugó van.
 - Vasárnap délután három óra van. Nem kellene ekkora zsúfoltságnak lennie.
 Ronnie felhúzta a lábát. Utálta az életét. Utálta az egész életét.
 - Te,anya! Apa tudja, hogy Ronnie-t lecsukták? - kérdezte Jonah.
 - Igen, tudja - válaszolta az anyja.
 - És mit fog csinálni?
 Ez alkalommal Ronnie válaszolt: 
 - Nem fog csinálni semmit sem. Őt a zongorán kívül semmi sem érdekli. 

 Ronnie utálta a zongorát, és megesküdött, hogy többé nem fog játszani. Olyan döntés volt ez, amelyen még néhány legrégebbi barátja is elcsodálkozott, minthogy a zongora azóta fontos szerepet játszott az életében, amióta csak ismerték. Az apja a Juilliard és egyben az ő egykori tanára volt, s Ronnie hosszú ideig majd belepusztult abba, hogy ne csak együtt zenélhessen, de együtt is komponálhasson az apjával. 
 Ronnie is jól játszott. Valójában nagyon is jól, de az apjának a Juilliarddal, az iskolavezetéssel és a tanárokkal való kapcsolata miatt Ronnie tehetségét óvatosan kezelték. Lassan azonban beszélni kezdtek róla ,,a klasszikus zene mindenekfelett'' szlogennel fémjelzett, tizedrangú, informális hírcsatornán, amely az apja életének meghatározó eleme volt. Megjelent néhány cikk a klasszikus zenével foglalkozó lapokban, majd egy meglehetősen hosszú írás a New York Timesban, amely az apja-lánya kapcsolatot állította középpontba. Mindezek végül elvezettek az oly régóta áhított fellépéshez, amely a fiatal előadók sorozat keretein belül négy évvel ezelőtt vált valóra a Carnegie Hallban. Ronnie úgy gondolta, akkor volt karrierje csúcsán. És ez valóban így is volt - pontosan tudta, hogy mit ért el. Tisztában volt vele, hogy nem mindennap kap az ember ilyen lehetőséget, de később azon kapta magát, hogy arra gondol, vajon megérte-e az áldozat. A szülein kívül ugyanis talán senki más nem emlékezett az előadásra. És senki sem foglalkozott vele. Ronnie megtanulta, hogy hiába van fönt a YouTube-on egy sokszor megnézett videó, és hiába lép föl ezrek előtt, a zenei tehetség semmit sem jelent. 
 Néha azt kívánta, bárcsak az apja elektromos gitárra tanította volna, Vagy legalább énekórákra járatta volna. Mihez kezdjen azzal, hogy tud zongorázni? Tanítson zenét a helyi iskolában? Vagy szórakoztassa az éppen bejelentkező vendégeket egy hotel halljában? Vagy az apjához hasonlóan hajszolja az életet? Nézzük csak, mihez kezdett az apja a zongoratudásával? Kilépett a Juilliardból, hogy útnak induljon, és zongoraművészként éljen, s végül olyan jelentéktelen helyeken találta magát, ahol a közönség alig töltötte meg az első pár sort. Egy évből negyven hetet utazással töltött, s ez pont elég elég volt ahhoz, hogy a házassága a szakadék szélére kerüljön. Egy idő után Ronnie felfigyelt arra, hogy az anyja állandóan ordítozott, az apja pedig teljesen visszavonult a saját kis világába, ahogy mindig is tette, míg aztán egy nap egyszerűen nem jött vissza egy hosszabb, déli államokbeli turnéról. Amennyire csak Ronnie tudta, az apja ekkoriban nem is dolgozott. Még csak magánórákat sem adott. 
 Miből éltél akkoriban, apa?
 Ronnie megrázta a fejét. Tényleg nem akart itt lenni. Isten a megmondhatója, mennyire nem tudott mit kezdeni a helyzettel. 
 - Hé, anya! - kiáltott fel Jonah, majd előredőlt. - Mi az ott? Óriáskerék? 
 Az anyja nyakát nyújtogatva próbált átnézni a mellettük álló kis furgon fölött. 
 - Igen, azt hiszem az, édesem - válaszolt. - Talán vásár van a városban.
 - Elmegyünk? Aztán mind a négyen együtt vacsorázhatnánk. 
 - Erről meg kell kérdezned apádat is. 
 - Persze, aztán meg körbeüljük a tábortűzet, és pillecukrot sütünk - vágott közbe Ronnie. - Pont, mint egy nagy, boldog család. 
 Ezúttal nem csak az anyja, de az öccse is figyelmen kívül hagyta a szavait. 
 - Gondolod, hogy van még hullámvasút is? - kérdezte Jonah. 
 - Biztos vagyok benne. És abban is biztos vagyok, hogy ha az apád nem akar felülni veled, a nővéred csatlakozik majd hozzád. 
 -Csúcsszuper! 
 Ronnie belesüppedt az ülésbe. Jellemző, hogy az anyja mindig ilyen javaslatokkal áll elő. Az egész helyzet túlságosan nyomasztó volt ahhoz, hogy igaz legyen. 


                       2                 
                     Steve              

 Steve Miller vad izgatottsággal ütötte a zongora billentyűit. Nyugtalanságának oka az volt, hogy tudta, a gyerekei bármelyik pillanatban megérkezhetnek. 
A zongora a férfi jelenlegi otthonában, egy tengerparti ház nappalijának kis beszögellésében állt. A Steve háta mögött elhelyezkedő tárgyakból - bár nem sok minden sorakozott a szobában - kiolvasható volt a férfi élettörténete. A zongora kivételével Kim be tudta pakolna a férfi minden holmiját egyetlen dobozba, s Steve-nek alig fél órára volt szüksége, hogy mindent kirámoljon. Volt egy gyerekkori felvétel róla és a szüleiről, és egy másik fénykép kamaszkorából, amint éppen zongorázik. A fotók a diplomái között lógtak a falon - az egyiket a Chapel Hill-i, a másikat a Bostoni Egyetemen szerezte-, alattuk pedig az az oklevél kapott helyet, amellyel a Juilliardban jutalmazták meg tizenöt éves tanári munkája elismeréseként. Az ablak mellett három bekeretezett táblázat  állt, amelyek a turnék állomásait mutatták. Mindezeknél azonban sokkal lényegesebb volt az a fél tucat fénykép, amelyen Jonah és Ronnie szerepelt - voltak, amelyek bekeretezve díszítették a falat, voltak, amelyek a zongora tetején álltak, és amikor csak Steve rájuk nézett, általában az jutott eszébe, hogy legnagyobb erőfeszítései ellenére sem alakult úgy semmi az életében, ahogy szerette volna. 
 A késő délutáni nap ferdén sütött be az ablakon, melegétől a házban fülledt lett a levegő, s Steve érezte, ahogy az izzadságcseppek gyöngyözni kezdenek bőrén. Szerencsére a gyomra már nem fájt annyira, mint reggel, de már napok óta ideges volt,így tudta, hamarosan újra begörcsöl. A gyomra mindig is gyenge volt - a húszas éveiben fekélye volt, és bélgyulladással is műtötték, a harmincas éveiben pedig, amikor Kim Jonah-val volt terhes, kivették a vakbelét, miután az perforált. Úgy ette a Rolaids tablettákat, mint más a cukorkát, évekig Nexiumon élt, és bár tudta, hogy jobban meg kellene válogatnia, mit eszik, és többet kellene mozognia, nem hitt abban, hogy ezek bármelyike is segítene. A családjában többen is gyomorproblémákkal küzdöttek.
 Az apja hat évvel ezelőtti halála megváltoztatta életfelfogását, a temetés óta pedig úgy érezte, mintha kezdene kifutni az időből. Sőt, mintha már ki is futott volna belőle. Így aztán öt évvel ezelőtt otthagyta a Juilliardot, egy évvel később pedig elhatározta, hogy zongoraművészként próbál szerencsét. Három éve Kimmel úgy döntöttek, hogy elválnak, s egy éven belül a turnéelőadások száma csökkenni kezdett, míg végül az egész turné befuccsolt. Tavaly aztán visszaköltözött a városba, ahol felnőtt, arra a helyre, amelyről nem gondolta,hogy még valaha is látja. Most pedig arra készült, hogy a gyerekeivel töltse a nyarat, és habár megpróbálta elképzelni, milyen lesz majd az ősz, amikor Ronnie és Jonah visszamegy New Yorkba, csak azt tudta, hogy ősszel a levelek előbb sárgák, majd vörösek lesznek, és hogy reggelente apránként fogja majd szedni a levegőt. Már régen felhagyott azzal, hogy megjósolja a jövőt.
 Mindez azonban nem zavarta. Tisztában volt vele, mennyire hiábavaló a jövőt megjósolni, ráadásul épp elég baja volt azzal, hogy a múltat sem tudta értelmezni. Ezekben a napokban csak abban volt biztos, hogy ő maga teljesen átlagos személyként él egy olyan világban, amely az átlagon felülieket kedveli. Amikor erre ráébredt, a csalódottság bizonytalan érzése kerítette hatalmába. Mihez kezdjen? Kimmel ellentétben ő nem volt társaságkedvelő, mindig is sokkal zárkózottabb volt, eltűnt az emberek alkotta tömegben. Annak ellenére, hogy kétségtelenül tehetséges zenész és zeneszerző volt, hiányzott belőle a karizma vagy a rendezői képesség vagy akármi is legyen az, amivel egy előadóművész kitűnhet a tömegből. Volt idő, amikor úgy látta, inkább szemlélője a világ alakulásának, sem pedig alakítója, és a fájdalmas őszinteség pillanataiban pedig előfordult, hogy úgy vélte, minden fontos dolgot elrontott az életében. Negyvennyolc éves volt. A házassága csődbe jutott, a lánya nem akarta látni, a fia pedig nélküle nőtt fel. Végiggondolva az eseményeket, tudta, hogy magán kívül senkit sem hibáztathat. Egy kérdés volt, amelyre mindennél jobban szeretett volna választ kapni: egy olyan embernek, mint ő, van-e még lehetősége arra, hogy találkozzon Istennel?
Tíz éve még el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen dolog jusson az eszébe. Sőt, még két éve sem. Amióta azonban a negyvenes éveit taposta, előfordult, hogy arra lett figyelmes, tükörként áll maga előtt. Bár egykor azt gondolta, hogy a kérdésre a választ az általa komponált zenében találja majd meg, mára már sejtette, hogy tévedett. Minél többet gondolkozott, annál inkább úgy látta, hogy a zene nem annyira a megélhetést, hanem mindig is inkább valamilyen menekülést jelentett számára - menekülést a valóság elől. Fölismerte a szenvedést és a katarzist Csajkovszkij zenéjében, érzett magában tehetséget, amikor saját szonátáit írta, de mára már megértette, hogy ha eltemeti magát a zenében, annak jóval több köze van a menekülés utáni önző vágyhoz, mint Istenhez.
 Ma már hitt abban, hogy az igazi választ valahol a gyerekei iránt érzett szeretetben kell keresnie, illetve abban a sajgó fájdalomban, amelyet akkor érzett, amikor felébredt a néma házban, és rádöbbent, hogy Ronnie és Jonah nincsenek vele. 

Oldal: Nicholas Sparks - Az utolsó dal
A könyvek világában... - © 2008 - 2024 - konyvekneked.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat